dr. Horváth Lajos
Köszöntése - 75 éves 




Először azt hittem, könnyű lesz portrét rajzolni Lajos bácsiról, a magyar radiológia egyik doyenjéről, akivel hosszú évek óta tudományos üléseinken rendszeresen találkozom, jókat beszélgetünk, s „világmegváltó” gondolatainkat kicseréljük. 
Az írás apropóját az adta, hogy elárulta életkorát, az új évezred küszöbén töltötte be 75. életévét, s így most a nyilvánosság előtt köszönthetem, s egyben írhatok „egy kis doktorkáról Dombóvárról”, ahogy ő nevezi magát. Az egyszerűnek vélt feladat azonban egyre nehezebbé vált, amikor megkaptam a kért életrajzi adatokat.
Önéletrajzában ugyanis beszámol gazdag életútjának örömeiről, csalódásairól, nehézségeiről, de minden, számomra érdekes, megemlítendő eseménynél ott volt a tiltás : „Kérlek, ezt ne írd meg!”.
Így aztán az általa adott direktívák szerint meglehetősen „szárazon” vagyok kénytelen összefoglalni pályafutásának fontosabb állomásait, szakmai tevékenységét.


Dr. Horváth Lajos 1925. július 1-jén született Szekszárdon. Itt érettségizett 1943-ban, majd Budapesten kezdte el tanulmányait, a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultásán. Diplomát a háború miatt csak 1951-ben szerezhetett. A háború alatt medikusként egy Németországba telepített hadikórházban dolgozott, majd amerikai, később orosz fogságba került. Orvosi tanulmányai során az egyetemi diákszervezet országos elnökeként tevékenykedett, s az új hatalommal való „nézeteltérése” miatt a diploma kézhezvétele kissé megkésett.
Orvosi pályafutását a szekszárdi megyei kórház gyermekosztályán kezdte, s 1955-ben gyermekgyógyászatból szakvizsgázott. 1958-ban a radiológiai osztályra került, és 1961-ben radiológiából is szakvizsgát szerzett. 1969-ben, az újonnan épült dombóvári kórház röntgenosztályának vezető főorvosi állását pályázta meg – sikerrel. Innen ment nyugdíjba 1991-ben.
Az új osztály megszervezésével, sikeres működtetésével kivívta a szakma elismerését, bár közben számos állásajánlatot kapott, többek között Budapestről és a pécsi egyetemről, ő azonban Dombóvárt választotta. Önéletrajzában Stevensontól idéz:
„Egy élet értéke nem azon áll, hogy milyen kártyákat kaptunk a sorstól, hanem azon, hogy egy rossz osztást is jól játszunk meg.”
Horváth doktor jól játszott: külföldi tanulmányutakat szerzett Zürichbe, Hágába, Utrechtbe, Berlinbe, a kórház fiatal orvosai számára tudományos fórumot hozott létre, neves radiológus professzorok meghívásával továbbképzéseket szervezett. 
Bár dédelgetett szakmai célkitűzését, a kandidatúrát különböző okok miatt nem tudta megvalósítani, a szándék komolyságát jelzi a csaknem ötven dolgozat, amelyből 26 nívós hazai, párizsi, zürichi, illetve német szaklapokban jelent meg. 
1976-ban a Magyar Radiológusok Társasága vezetőségének tagja lett, s közel két évtizedig folyamatosan újraválasztották. További „társadalmi” munkaként részt vett a város egészségügyi bizottságának munkájában, és a Vöröskereszt városi szervezetének elnökségi tagja volt.
Munkásságának elismeréseként számos kitüntetést kapott, többek között a Kiváló Orvos cím és a Ratkóczy-emlékérem tulajdonosa.
E rövid, kivonatos szakmai ismertetésben a radiológusra kellett koncentrálnom, így hiányoznak a portrét teljessé tevő tényezők: az orvos, az érző ember, a művész jellemzőinek kellő méltatása. „Hiába küldtek valakit, mondjuk kolográfiás vizsgálatra, soha nem tudtam leragadni csupán a probléma keresésénél. Lelki kényszer hatása alatt, mindig a nagybetűvel írandó »Ember« feküdt előttem” – írja önéletrajzában, amely orvosi-emberi hitvallása mottójának tekinthető.
Ezzel a hitvallással felvértezve tudta átvészelni azokat az embert próbáló történelmi viharokat, amelyekbe élete során belekerült, s így tudta elviselni azokat a szakmai csalódásokat – ilyenek is voltak –, amelyek aktív pályafutása során érték. Mindezekhez további erőt adhatott az irodalom, főként a költészet és a zene szeretete. 
Ki hinné egy radiológusról, hogy professzionális versmondó, önálló irodalmi esteket tart, különböző meghívásoknak eleget téve a magyar és külföldi irodalom gyöngyszemeit szavalja?
Mindezek talán teljesebbé teszik Lajos bácsi portréját, akinek – nemcsak születésnapja alkalmából – erőt, egészséget kívánunk és olyan fizikai szellemi aktivitást, amellyel ma is el tudja bűvölni a fiatalabb generációk tagjait.

dr. Lombay Béla - 2001 (MaRa. 75. évf. 1. sz.)