Mózsa Szabolcs
a „háttérsugárzó” ember

Mózsa Szabolccsal jó néhány évvel ezelőtt a Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. Gyermekklinikáján találkoztam először, ahol éppen egy gyermekradiológus kollégát helyettesített. Az ott dolgozók hívták föl a figyelmemet személyére, mint „sugárral foglalkozó” kutatóorvosra, aki akkor éppen „parkolópályán” volt. Később több előadását hallottam sugárbiológiáról és sugárvédelemről, amelyet olyan élvezetes formában adott elő, hogy kénytelen voltam odafigyelni a témára és előadójára egyaránt. Azóta jobban megismertem, s azon nagy egyéniségek egyikének tartom, aki szerényen a háttérben maradva is képes sugározni.
Mózsa Szabolcs 1941-ben született Munkácson. Középiskolába Kaposvárott járt, és a Táncsics Mihály Gimnáziumban miniszteri kitüntetéssel érettségizett 1959-ben.
Tanulmányait a Pécsi Orvostudományi Egyetemen folytatta, ahol diákkörösként Donhoffer professzor kórélettani intézetében dolgozott, és több országos pályadíjat nyert. Diplomáját 1965-ben szerezte, majd a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Radiológiai Klinikáján kapott belgyógyász központi gyakornoki állást.
Zsebők professzor irányításával ekkor kezdett el foglalkozni a klinikai, illetve sugárhematológiával, radiobiológiával és sugárvédelemmel. 1968–1970 között végigjárta az ország e témával foglalkozó legjobb intézeteit, s 1969-ben az MTA ösztöndíjasaként eljutott az akkori Szovjetunió egyik leghíresebb sugárhematológiai-sugárbiológiai intézetébe Obnyinszkba. Itt lehetősége volt az ipari és professzionális sugárvédelem tanulmányozására is. 1970-ben a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Radiológiai Klinikájának kötelékében működő MTA Orvosradiológiai Tanszék kutatócsoportjának tagja lett, majd annak megszűnése után az ETT állományába került, s a kutatómunka mellett részt vett az egyetemi oktatásban is. Még ebben az évben radiológus szakorvosi képesítést szerzett. 1971–1972 között Zsebők professzor közbenjárására 13 hónapos ösztöndíjat kapott az ulmi egyetem kutatóintézetébe, ahol megismerkedhetett a leukaemia kezelésének korszerű lehetőségeivel és a klinikai sugárterápia újabb eredményeivel.
Itt, az ulmi egyetemen olyan emberi, szakmai, intézeti kapcsolatokat sikerült kiépítenie, amelyek meghatározóvá váltak későbbi pályafutása során.
Mózsa doktor életrajzában többször említi Fliedner professzor, az ulmi intézet vezetőjének nevét, majd az ulmi egyetem rektorát, akinek személyes pártfogása révén a későbbi években is folyamatosan részt vehetett nemzetközi kutatóprogramokban, kongresszusokon, majd ennek eredményeként 1984-ben sikeresen védhette meg kandidátusi disszertációját Endogén lépkolónia-képzés és perifériás vérképváltozások a hematológiai sugárszindróma dózistartományában címmel. 
1990-től tagja annak az orvosbizottságnak, amely az orenburgi, majd a tengizi környezeti ártalmak okozta betegségek felderítésével foglalkozik. 
Szakértői tevékenységét gyakran veszik igénybe a témával kapcsolatos különböző bírósági eljárásoknál, pereknél.
Munkásságát, eredményeit mind a hazai, mind a nemzetközi fórumok, társaságok elismerik, tíz hazai és négy nemzetközi társaságnak tagja, 2000-ben felkérést kapott a NATO tudományos programjában való részvételre. Folyamatos kutatási és oktatási tevékenysége eredményeként 1995-ben a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán az elsők között szerzett habilitált doktori címet, s a Radiológiai Klinikára egyetemi docensnek nevezték ki.
A három nyelven beszélő és író Mózsa Szabolcs tudományos tevékenységét több mint 200 előadás, 33 dolgozat, könyv, könyvfejezetek, egyetemi jegyzetek jelzik, és ezek mellett számos rádió-, tévériport, több mint 40 újságcikk, internetközlés foglalkozik munkásságával.
Hobbija a történetírás, számos adatot gyűjtött össze és közölt a magyar radiológia történetéből, többek között a magyar klinikai sugárvédelem 1896–2000 közötti fejlődésének történetéről, amelyről rövidesen könyve is megjelenik a Mundus Kiadó gondozásában.
Emberi-orvosi hitvallásáról, életéről így nyilatkozik:
„Pályámat és eredményeimet szüleimnek, kitűnő tanítóimnak, egyetemi professzoraimnak, hazai és külföldi radiológus és hematológus tanítómestereimnek köszönhetem. Illesse ezért köszönet őket!
Mások, nem is kevesen, önmagukat a külsőségeken mérik le. Magam a fenti hiteles Emberek jóváhagyó tekintetét, tanítványaim és betegeim megbecsülését és ragaszkodását érzem és tartom a legnagyobb elismerésnek. Hálával, tanítványi tisztelettel és őszinte szeretettel gondolok mindig rájuk.
Hálám jeleként mindig igyekeztem segíteni azoknak, akik a nehéz időkben a mi korosztályunkat segítették. Erkölcsi indítékok alapján az elmúlt 30 évben szívesen foglalkoztam éveken át, ha kellett, kollégáim gyermekeinek egyetemi felvételi felkészítésével is. A nagy szeretettel tanított tizenegy gyermekből tíz sikeres pályát futott be. Lehet-e egy egyetemi oktatónak nagyobb öröme, mint tanítványai boldogulása ?”

dr. Lombay Béla - 2001 (MaRa. 75. évf. 3. sz.)